Sun Light 16. fejezet

Sziasztok!
Borzasztóan sajnálom, hogy csak most hozok új fejezetet, de most nem igazán voltam úgy, hogy elfogadható fejezeteket tudjak írni, de most próbálok visszarázódni. :(
Tényleg nagyon sajnálom, de ezzel a fejezettel remélem kárpótolhatlak titeket a nagy kimaradással.
Egy kicsit hosszabb lett, mint terveztem, remélem elnyeri a tetszéseteket, és megdobtok pár komival.
Kérlek titeket komizzatok.
Nem is húzom tovább az időt, gyerünk olvasni! :)


puszi:Waltex

-Sajnálom gyermekem. Lehet, hogy még korai erről döntened, de tudod, sok mindent látok benned. És a mondandód alapján, nincs hova menned. Nem csatlakoznál hozzánk? -kérdezte. Ez meglepett. -Eleazar azt mondta nagyon értékes vagy. Elmondta mi lesz a képességed, ha vámpírrá válsz. Fel ajánlanék neked egy lehetőséget. Vámpírrá változtatunk, és itt élhetnél, de Volturinak leszel. 


(2 hónap múlva)

Becsuktam a szemem, és az ösztöneimre hagyatkoztam. Egyszer csak megéreztem, egy szarvas csorda illatát, így arra felé kezdtem el futni, amerre őket éreztem. Amikor megláttam őket egy kisebb tisztáson egy patak mellett, megálltam a fák rejtekében, és kiszemeltem a legnagyobbat. Vettem még egy nagy levegőt, majd előbújtam rejtek helyemről, és rávetettem magam a kiszemelt áldozatra. Amikor fogaimat a nyakába mélyesztettem és számat elárasztotta az édes nedű, elmémet is elárasztotta valami. Az emlékek. 2 hónappal ezelőtt változtatott át a Volturi. Amikor Aro választási lehetőséget adott, sok mindent át kellett gondolnom. Végül döntöttem, úgy hogy most hozzájuk tartozom. Sok új barátom lett, de Jane megmaradt az egyik legjobb barátnőmnek. A másik mindig Alice marad. Még mindig iszonyatosan hiányoznak. Főleg Edward. Nem telik el úgy perc, hogy ne gondolnék rá. Nagyon szeretem, de ha neki jobb azzal a nővel akkor el kell engednem. Csak remélni tudom, hogy most boldogok együtt. Legalább ez a gondolat egy kicsit boldogabbá tesz: Hogy Edward boldog. Lehet, hogy nélkülem, de boldog. Csak ez számít. Nem mondtam el senkinek a Cullen családhoz fűződő dolgaimat. Még Jane-nek sem. Nem akarok vele foglalkozni. Egy ideig úgy voltam vele, hogy el akartam felejteni. Aztán rájöttem, hogy nem vagyok képes rá. Aztán arra is rájöttem, hogy nem is akarom elfelejteni.


Amikor teljesen kiszívtam szegény szarvas összes vérét, taftét a földre ejtettem, majd felugrottam egy mellettem álló fára, és gondolkodtam. Még viszonylag új szülöttnek számítok, de még nem öltem embert. és nem is szeretnék. Ezen mindenki csodálkozott. Arra számítottunk, ha majd átváltozom, -mint minden rendes újszülött vámpír- vérszomjas leszek, és nem lesz más gondolatom, csak a vér iránti olthatatlan szomjam. Ehhez képest, mikor "felébredtem" az átváltoztatással járó öntudatlanságból, amikor hozatni akartak nekem kaját Heidi-vel, rögtön közöltem, hogy nem kell, mert én vadászni akarok az erdőben, méghozzá állatokra. Nem vagyok hajlandó egy embernek sem a vérét ontani. Erre megfagyott a levegő, majd Aro "ébredt fel" először a csodálkozásból. Megkérdezte, hogy biztos vagyok-e a dolgomban, mire én egy magabiztos igen-nel feleltem. Először azt fittem, hogy majd nem fog nekik tetszeni, és megbüntetnek, de meglepően jól fogadták.


Azóta itt vagyok, és élem az életem, vegetáriánus vámpírként.


Viszont még mindig szomjas vagyok, így újra a levegőbe szimatoltam, és most egy hegyi oroszlán illatát éreztem a levegőben. Ez megint előhozta bennem a régi emlékeket. Edward mesélte egyszer, hogy neki a hegyi oroszlán a kedvence, és hogy a mondás, miszerint az vagy, amit megeszel, azt mondják neki, hogy igaz rá, mert tényleg úgy mozog, és vadászik, mint egy oroszlán. Régen ő volt az oroszlán, míg én a bárány. Ő az oroszlán. Éppen ezért, nem is vadászom oroszlánokra. De követtem az illatát. Amikor megláttam, úgy helyezkedtem, hogy a szél, pont ellenkező irányba fújja a szagomat, hogy az állat ne vegyen észre, leültem egy bokor mögé, úgy hogy ő ne lásson, de én lássam őt, és néztem. Nem csak Edward miatt, de az oroszlánok valahogy elvarázsoltak. Imádtam nézni őket akár órákon keresztül. Csak járkált ott a fák között, mintha várt volna valakire, vagy valamire. Nem is tévedtem sokat. Nem sokkal később előjött egy kis oroszlán, és odaszaladt -szerintem- az anyukájához. A nagy lefeküdt, míg a kisebb leült elé. És elkezdte mosdatni a picit az anyukája. Aztán játszottak egy darabig, majd csak akkor kaptam észbe, amikor elmentek.Eszembe jutott, hogy vadásznom kéne még egy kicsit, így folytattam a vadászatot.


Amikor végeztem, visszamentem Volterrába. Az új otthonomba. Átöltöztem, majd éppen hogy jöttem ki a gardróbomból, nyugtalan kopogást hallottam meg, majd mielőtt még bármit szólhattam volna, a kopogtató berontott a szobámba, és olyan gyorsan kezdett el magyarázni, hogy nagyon jól oda kellett figyelnem, ha érteni akartam valamit. De így is alig tudtam felfogni valamit.


-Jane, egy kicsit lassabban. -kértem, mire újra neki kezdett, most már kérésemhez híven, egy kicsit lassabban.


-Látogatóink jönnek. -csak ennyit mondott.


-Kik? -kérdeztem, bár még nem sok klánt ismerek, de hátha mond valamit a nevük.


-Még nem tudom. Csak ennyit hallottam. De Aro-ék hívatnak minket a trónterembe, szerintem most akarják elmondani. -mondta, majd megragadta a kezem, és már rohantunk is a trónterem felé. Amikor kinyitották előttünk az ajtót, bementünk, és láttuk, hogy már mindenki itt van, akinek kell.


-Nos, ha mindenki itt van, -kezdte Aro felállva a székéből - akkor el is mondanék nektek egy jó hírt. Holnap hajnalban látogatóink érkeznek. Mind ismeritek őket, kivéve Bella. Te még nem találkoztál velük. Holnap megismerkedhetsz majd velük. Nagyon kedves család. Ők is állatvéren élnek, mint te kedvesem. -amint ezt kimondta, nekem a Cullen család jutott eszembe. Régebben valami olyasmit említettek, hogy rajtuk kívül csak egy vegetáriánus klán van, a Denali klán. Amint ezt magamban átgondoltam, imádkozni kezdtem, hogy csak ne Cullenék legyenek.

-A Denali, vagy a Cullen klán? -kérdezett rá Demetri, amire már én is nagyon kíváncsi voltam.

-Cullenék. -amint ezt kimondta, és megdermedtem. Mi lesz, ha találkozni fogok velük? Vele!? Nem. Én nem találkozhatok velük. -Nem maradnak sokáig. 2-3 napig maradnak. -jelentette ki, nekem meg egy ötlet körvonalazódott ki a fejemben.

-Aro! Engedelmeddel és elutaznék pár napra. -mondtam, mire a legtöbben hatalmas szemekkel néztek rám.


-Miért akarsz elmenni gyermekem? Meg amúgy is. Még csak két hónapos vagy. Gyakorlatilag még újszülött. Nem engedhetlek téged emberek közé. Akaratlanul is megszegheted a törvényt, és felfedheted a kilétünket az emberek előtt.


-Igen, két hónapos vagyok, de szerintem nem történne baj. Még az átváltozásom napján sem kívántam az embervért. Most sem fogom. Majd többet járok el vadászni. Na meg azért szeretnék elmenni, mert már több, mint két hónapja itt vagyok. Egy kis környezetváltozásra vágyom. Nem maradnék sokáig, csak pár napot.


-Rendben van, kedvesem, de csak akkor, ha Felix, és Demetri veled mehet.


-Mester. Kérlek, engedd, hogy csak egyikőjük jöjjön. Nem szeretnék túl nagy felfordulást kelteni Volterrában azzal, hogy túl sok őrt elviszek.


-Jólvan. Félix! -mondta, mir Félix előrébb lépett, és büszkén mosolygott. Szuper. Mióta itt vagyok, mindig bepróbálkozik. Jóban vagyunk, meg minden, elviccelődünk egymással, de ő számomra csak egy jó barát. Róla Emmett jut eszembe. Emmett a nagy mackó, mindig viccelődő mókamester. Ő is nagyon hiányzik.


-Köszönöm, mester. Akkor én el is mennék pakolni.-mondtam, azzal miután Aro bólintott, hátat fordítottam, és a szobám felé vettem az irányt. Mielőtt bemehettem volna, hirtelen megölelt valaki. De olyan erősen, hogy nem kaptam levegőt.

-Meg fogsz fojtani.-próbáltam kicsikarni magamból ezt az egy mondatot, mire az ölelgetőm elengedett, és egy hatalmas vigyorral a szemembe nézett, ezzel felfedve kilétét. Félix.

-Bocsi Belluska. -vigyorgott még mindig.

-Már kértelek, hogy ne hívj így. Amúgy meg, mi ez a kicsattanó jó kedv?

- Most hallgathatod majd egy csomószor, hogy így hívlak, mert pár napot kettesben fogunk tölteni Belluska. Na de most mennem kell pakolni, a mi kis kirándulásunkra. -mondta, majd már el is tűnt, hogy -elmondása szerint- összepakoljon. Istenem, mennyit tud ez vigyorogni? Nem értem, hogy nem reped meg az arca.

Amikor beléptem a szobámba, előhúztam a bőröndömet, de mielőtt neki álltam volna összepakolni, leültem az ágyra.

Én most tényleg Edward elől menekülök? Nagyon úgy tűnik. Nem értem magam. Szeretem őt. Csak azért nem akarom őt látni, mert félek, hogy akkor nem bírnék magammal, és megpróbálnám visszaszerezni. De ha ő így boldog, akkor hagynom kell, hogy így legyen boldog. Ezért kell elmennem. De a tudat, hogy, láthatnám Edward-ot, ott motoszkált a fejemben. Bármennyire is szerettem volna látni őt, nem lehet. Nem. Az lesz a legjobb, ha elmegyek. Mondtam magamban. De mi van, ha ezzel csak nyugtatom magam? Nem, nem szabad ilyenekre gondolnom. Elmegyek és kész. Jelentettem ki magamban, majd neki álltam bedobálni a cuccaimat a bőröndbe.


(Edward szemszög)

Gondolhattam volna, hogy nem sikerül. Egész Angliát végig kutattuk. Most Olaszországban vagyunk. Már csak Volterra maradt. Már elvesztettem minden reményemet. De mit is gondoltam? Hiszem Bella egy "mozgó célpont". Lehet, hogy ott volt Londonban, de azóta elment onnan, és pont elkerültük egymást. Már nem tudom mit tegyek. Kereshetem örökké, akkor sem fogom megtalálni. Bele kell törődnöm, hogy elhagyott. De azt írta a levelében, hogy szeret. De mondjuk azóta eltelt két hónap. Mi van, ha ez alatt az idő alatt beleszeretett valaki másba, és vele él. Hagynom kéne őt. Hagynom kéne, hogy normális életet éljen. Hogy feleségül menjen egy emberhez, hogy gyereket szüljön, aztán megöregedjen. Ezeket velem nem élhette volna meg.

De a legfrusztrálóbb, hogy mióta elment, Alice nem látja a jövőjét. Nem akarok a legrosszabbra gondolni. De megtörténhetett. Lehet, hogy már egy olyas valakit keresek, aki nem is él.

Most az egész család itt van, Olaszországban. Holnap ilyenkor, már a Volturinál leszünk. Nekem őszintén szólva, semmi kedvem ehhez a látogatáshoz. Még szerencse, hogy csak pár napra megyünk. Aro azt mondta Carlisle-nak a telefonban, hogy van egy új Volturi tag, akit be szeretne mutatni nekünk.

Én inkább mennék már haza.

*****

-Carlaisle! Barátom! -üdvözölte Aro Carlisle-t, majd sorban mindenkit. Tudom, azt ígértem, hogy bemutatom nektek nagy csalásunk új tagját, de sajnos jelenleg nem áll módomban, ugyan is Isabella elutazott pár napra, de ha legközelebb találkozunk, már ő is köreinkben lesz. -Isabella. Isabella. Isabella. Ez az egy név víz hangzott a fejemben. Mindenről Bella jut eszembe. A csodás szemei, selymes haja, csilingelő hangja. Nem, Edwar, nem szabad rá gondolnod. De iszonyúan hiányzik. -Demetri! Kérlek mutasd meg vendégeinknek a szobájukat. -kérte Aro, majd már csak azon kaptam magam, hogy az ideiglenes szobámban ülök az ágyon, és szokás szerint, nézek ki a fejemből. Hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem, szóltam Esme-nek, és elmentem vadászni. Egy-két pumával, és pár szarvassal később is még Bella járt a fejemben. kezdtem feladni, hogy valaha is sikerül innen kiverni őt.

Amikor már a kastélyon belül voltam, és a szobám felé igyekeztem, szembe találtam magam Heidi-vel. Megkért, hogy szóljak a családomnak, hogy náluk most van vacsora idő, úgy hogy -ismerve az ő étkezési szokásait - inkább ne lépjünk ki a szobáinkból. Így hát kérésének megfelelően, bementem Carlisle-ékhoz, Rose-ékhoz, és Alice-ékhez, de Alice-ék szobájában csak Jaspert találtam, aki tájékoztatott, hogy Alice Jane szobájában van. Nem lepődtem meg rajta. Mindig is jó barátnők voltak. Jane nagyon kedves. Érdekes módon, nem használja ki képessége adta lehetőségeket. Nagyon erős, és veszedelmes képessége van. A tekintetével kínozni tudja az embert, vagy adott esetben vámpírt.

Amint ezt végig gondoltam, már a szobája előtt találtam magam, majd bekopogtam, és egy "szabad" kiáltás után bementem. A lányok az ágyon ültek.

-Nem karok zavarni, csak azért jöttem, hogy szóljak Alice-nak, hogy most nem igazán kéne kimenni a szobákból, ugyan is itt most van vacsora idő. És tudod, hogy az itt milyen.

-Persze. akkor én inkább most átmegyek Jasperhez. Köszönöm, hogy szóltál Edward. Majd még beszélünk Jane. -mondta, azzal kilépett a szobából. Már én is indultam volna, amikor egy hang megállított.

-Edward, várj! -vissza fordultam. -Mi a baj? Ne merészeld azt mondani, hogy semmi, mert látom rajtad, hogy igen is nyomja valami a szívedet.

-Hosszú történet. - mondtam, majd lehajtottam a fejem.

-Nekem van időm bőven. Gyere ülj le. -húzott az ágyhoz, majd velem szemben leült. -Nos? -nézett rám kérdő tekintettel.

-Inkább lerövidíteném a dolgokat. Nem akarlak téged sem fárasztani az én bajaimmal. Mondjuk úgy, szerelmi bánat.

-Elmeséled? -kérdezte együtt érzőn.

-Ne haragudj Jane, de inkább nem. Tényleg nagyon kedves tőled, hogy meghallgatsz, de inkább nem beszélnék róla, ha lehet.

-Hát, jó. Te tudod. De ha mégis úgy döntesz, hogy elmondod, én állok rendelkezésedre. -mondta, majd megölelt.

-Köszönöm. -mondtam, majd mindketten felálltunk, de ekkor az ágy matraca alól, kiesett egy fénykép. Udvariasságom lévén, hamarabb lehajoltam érte, mint Jane. Amikor felegyenesedtem, megfordítottam a képet, hogy lássam, mi van rajta. De amikor megláttam, úgy éreztem régóta halott szívem újra megdobban. Ez lehetetlen. Úgy látszik Jane észre vette rajtam, hogy valami nem stimmel. Nem bírtam levenni a szememet a képről. Csak egy furcsa dolog volt rajta: vörös szemek.

-Edward! Edward, mi bajod? -rázogatta a vállam.

-Ő kicsoda? -kérdeztem, miközben felé mutattam a képet. A gondolat, hogy lehet, hogy megtaláltam szerelmemet, egyszerűen szöget ütött a fejemben, és ott villogott bennem. De nem akartam előre inni a medve bőrére.

-Az új Volturi tag. -mondta és fogalma sem volt, hogy mennyit jelent számomra a képen lévő személy.

-Bella. -sóhajtottam, miközben végigsimítottam a képen.

-Igen, de honnan tudod?

-Gyere velem. Mindent elmagyarázok. -mondtam, azzal -még mindig a képet szorongatva- magammal húztam az erdő felé.

*****

El kellett jönnünk a kastélyból. Nem lenne szerencsés, ha bárki hallaná a beszélgetésünket.

-Most már elmondod, hogy honnan tudod, ki ő? -kérdezte, miközben a kép felé mutatott.

-Ő Isabella Marie Swan. -mondtam és egy apró mosoly kúszott ajkaimra.

-Ezt én is tudom. De igen, ő Bella. De miért ilyen nagy cucc? És honnan ismered.

-Tudod. Amikor megkérdezted, hogy mi a bajom, csak annyit mondtam, szerelmi bánat. Most elmondom az egészet, ha megígéred, hogy kettőnk között marad. -bólintott, közben leültünk, egy fa alá. - Mint tudod, én és a családom, Forksban élünk. Pár hónapja jött egy új lány a városba. De nem akármilyen lány. Nem volt ember, hanem egy elf volt. Egymásba szerettünk, egy pár voltunk. Aztán jött egy különleges képességgel rendelkező vámpír, akinek az olt a képessége, hogy annak láttassa magát, aminek, vagy akinek csak akarja. Nos, én Bellát láttam. És hát, így ahogy vesszük, megcsaltam őt. Ezt ő akkor észrevette, és elment. Megölték, majd elf lévén, emberré változott. Meghalt az anyja, és az apja is, de ők véglegesen. Aztán Bella elment. Csak egy búcsúlevelet  hagyott maga után. Kiderítettem, hogy abban az időben, amikor Bella elment, hová mentek repülők Port Angelesből. Tokyo, London, és Firenze. Már egész Angliát végig kutattuk, aztán jött Olaszország. Már itt is mindenhol kerestük, már csak Volterra maradt. Így az egész család úgy döntött, hogy meglátogatunk benneteket. Azon voltam, hogy fel kellene adnom az egészet. Már teljesen magam alatt voltam, mint azt te is észrevetted, aztán megláttam ezt a képet róla. -meséltem neki, miközben végig a fotót néztem. Csak egyszer-egyszer pillantottam fel Jane-re.

-Tudod, ő is nagyon maga alatt van, mióta csak találkoztunk. Én kérdeztem, de nem mondta  el, mi bántja. Sosem említette, hogy ismeri a Cullen családot. De tegnap, mikor Aro bejelentette, hogy jöttök, Bella azonnal el akart menni. És el is ment. De három nap múlva jön haza. Segítek neked visszaszerezni őt.

-Ez nagyon kedves tőled, de nem biztos, hogy velem akar lenni.

-Ugye most csak viccelsz? Most már tudom, miért ilyen szomorú mindig. De három nap múlva már nem lesz az. ahogy te sem. Jaj, de várom már. -mondta és összecsapta tenyerét. Látszott rajta, hogy örülne neki, ha mi újra együtt lennénk.

-Tudod, mit? Este felhívjuk Bellát, és azt mondom neki, hogy valami halaszthatatlan dolog miatt, már ma este el kellett mennetek. Hátha ő is hamarabb hazajön. De igazából tovább maradtok.

-Köszönöm Jane. -mondtam, közben pedig megöleltem.

-Jólvan Rómeó, remélem sikerül, de neked is segíteni kell. Ha már itt lesz, onnantól már minden csak rajtad múlik. -nevetett, majd elengedtük egymást, és visszamentünk. Majd ki csattanok az örömtől. Ma este hallhatom Bella hangját, és ha minden jól megy, már nemsokára láthatom is.


képek a fejezethez:

Az oroszlánok, akiket Bella nézett

A kép, amit Edward talált Belláról