Sajnálom ez most nem friss, ez annál 1000x jobb.
Nem tudom, lehet, hogy látta már valaki, de azért...
http://team-twilight.com/20110726/breaking-dawn-honeymoon-scene-as-seen-at-comic-con/
2011. július 26., kedd
2011. július 23., szombat
Sun Light 6 . fejezet
Sziasztok, meghoztam a frisst, és köszönöm a kommenteket.
Ami el fog hangzani az elfekről ebben a fejezeteben, az teljes mértékben, az én beteg képzeletem szüleménye lesz. A fejiről ennyit.
Tudom, hogy nem illik a fejezethez ez a zene, de gondoltam megmutatom nektek, hátha nem ismeritek. Én nagyon szeretem. A zenét IDE kattintva hallgathatjátok meg.
GG és Minie 95! Köszönöm a link cseréket, és imádlak titeket! Ezt a fejezetet nektek ajánlom!
6. fejezet: Vallomások
-Bella, én sajnálom... kérlek bocsáss meg én...én - és mondta, ha nem fojtom belé a szót.
-Edward, nincs semmi gond. - mondtam, és láttam rajta, hogy nagyon zavarban van, így elhatároztam, hogy elmondom neki, hogy mit is érzek valójában. Nem tudom, hogyan kéne, de meg kell tennem. Nem csak azért, hogy ne hibáztassa magát, hanem, azért is, mert én így akarom. Így minden tisztább lesz. És ha megcsókolt, akkor csak érez irántam valamit, nem? Fogalmam sincs. De mindenféleképpen el kell neki mondanom, mit érzek.
-Edward, mondom, hogy semmi gond. Sőt...ez ...fantasztikus volt. Amúgy sem értem miért kérsz bocsánatot?- vallottam be, szemlesütve, és vártam a reakcióját. Egy ideig vártam, hogy megszólaljon, de nem mondott semmit, így felnéztem, és Edward gyönyörű, megdöbbent tekintetével találtam szembe magam.
-Bella. Én...én szeretlek téged. - vallotta be, én pedig teljesen ledöbbentem. Az egy dolog, hogy én szeretem. De ő. Miért szeret engem?
-Edward én...-kezdtem, de megakadtam, mert fogalmam sem volt, mit kéne mondanom pontosan. Edward valószínűleg félre értette hallgatásom, mert magyarázkodni kezdett.
-Sajnálom. Persze megértem, hogy ez nagyon meglepett, és furcsa, de el kellett mondanom. De ha akarod, akkor mehet minden úgy, ahogyan eddig.
-Nem Edward, félre érted. Én örülök, hogy elmondtad nekem, hogy mit érzel, mert így tudom, hogy bízol bennem, és így már könnyebben elmondom neked, hogy én is így érzek irántad. - mondtam végül szégyenlősen, és éreztem, hogy elönti arcomat a pír.
-Olyan gyönyörű vagy. -simított végig arcomon. - Gondolom nem érted, miért rohantam el. - erre megráztam a fejem.
-Tudod, a véred...borzasztóan csábít. És én félek, hogy bánthatlak. Úgyhogy nem szabad messzire mennünk. Csak hirtelen jött az a csók. Ennyi az egész. Nem volt időm felkészülni, mert a testem hamarabb cselekedett, mint az agyam gondolkodott. De attól még... -itt függve hagyta a mondatot, majd közelebb hajolt és újra megcsókolt. Amikor ajkaink elváltak, Edward mosolygós arcával találkoztam.
-Edward lehet egy kérdésem? - kérdeztem, mikor kéz a kézben sétáltunk tovább. Bólintott.
-Miért szeretsz engem?
-Mert megértesz engem. Ha szomorú vagyok felvidítasz. Mert jó a humorod. Mert gyönyörű vagy. És mert olyan agyafúrt vagy, hogy Emmett, mindig kétszer meggondolja, hogy beszóljon-e neked. De aztán mindig úgy dönt hogy beszól, mert nem bírja megállni. - ezen mosolyognom kellett.
-Edward, ugye figyelembe vetted, hogy én nem élek örökké?
-Igen. De mire akarsz ezzel kilyukadni?
-Csak arra, hogy nem tudom mit szeretnél. Hogy esetleg nem tervezted túl hosszúra ezt a kapcsolatot, vagy... ha esetleg mégis, akkor át változtatsz, vagy hogy akarod?
-Nem foglak átváltoztatni.- mondta ki határozottan, és ezzel úgy éreztem, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből.
-Szóval nem tervezted túl hosszúra a dolgot ugye? -kérdeztem csalódottan. - Akkor minek kellett ez az egész? Akkor minek mondtad, hogy szeretsz?
-Bella! Hagy magyarázzam el kérlek. - fogta két keze közé az arcom. -Én (hogy a te szavaiddal éljek) hosszúra terveztem ezt. De csak is addig, ameddig élsz. Vagyis nem foglak átváltoztatni. Hanem így leszünk együtt, ameddig ez lehetséges. Amúgy meg... hogy változtathatnálak át téged? Hiszen te egy elf vagy, és csak az embereket lehet vámpírrá változtatni. - na igen plusz titok, amit még nem mondtam el neki, és itt az ideje.
-Na igen. Van valami, amit még nem mondtam el neked. Tudod, ha engem megölnek, akkor már nem leszek többé elf, hanem emberré változom. Onnantól olyan leszek, mintha mindig is ember lettem volna. Vagyis vámpírrá tudok változni. Csak előbb emberré kell változnom. - mondtam neki, mire egy döbbent arcot kaptam "jutalmul".
-Te...te azt akarod, hogy öljelek meg, majd ha emberré változtál, akkor változtassalak át vámpírrá? - kérdezte csodálkozva. - Szerinted én meg tudnálak téged ölni? Szerinted hagynám, hogy ennyiszer szenvedj?
-Edward! Nem azt mondtam, hogy ölj meg, csak azt, hogy változtass át. Amúgy megtudnál ölni, ha akarnál. Csak szerintem oly' annyira nem akarod megtenni, hogy szerintem nem is lennél rá képes.
-Szerintem ezt a beszélgetést ne most folytassuk.
Ezzel be is fejeztük a beszélgetést, és kéz a kézben indultunk a Cullen-házhoz. Az utat csendben tettük meg. De ez a csend nem volt kínos. Mind ketten a saját gondolatainknak szenteltük figyelmünket. Annyira, hogy már csak azt vettem észre, hogy a házunk előtt állunk.
-Hát akkor, holnap találkozunk a suliban.-mondtam, majd el indultam volna be a házba, ha egy kar nem ránt vissza magához egy határozott mozdulattal. Amikor szembe fordultam a kar tulajdonosával, egy gyötrődő Edwardot találtam magammal szemben, majd egy búcsúcsók után, elment, megígérve, hogy holnap reggel értem jön, és együtt megyünk suliba.
Amikor bementem, anyu kérdő tekintete nézett rám.
-Ki volt ez kicsim? -kérdezte. Na igen. Gondolhattam volna, hogy nem úszom meg.
-Csak egy barátom. - mondtam, és már indultam is volna a szobámba, aludni, mert már nagyon fáradt voltam.
Csak hogy anyu szokásához híven megint nagyon kíváncsi volt.
-Bella! Ne akard nekem bemesélni, hogy csak egy barátod. Láttam hogy megcsókolt. - a fenébe. Ezt hogy magyarázom ki? Nem szabad megtudniuk, hogy egy vámpírral vagyok együtt.
-Oké. Egy nagyon jó barátom. Ja és holnap későn jövök, mert egy pár lánnyal elmegyünk vásárolni. -mondtam, majd esélyt sem adva anyunak az újabb kérdésekre felrohantam a szobámba.
Amikor a szobámba értem levetettem magam az ágyra, és gondolkodni kezdtem a mai napon. Amikor kellőképpen kigondolkodtam magam, elmentem zuhanyozni. Gyorsan végezni a akartam az esti teendőkkel, de amikor megéreztem bőrömön a meleg vizet, ellazultak izmaim, és már csak azt vettem észre, hogy vagy háromnegyed órája, folyatom magamra a vizet. Amikor minden esti teendővel végeztem, mentem aludni.
Reggel fáradtan ébredtem. Egész éjszaka rémálmok gyötörtek. Első dolgom volt, ránézni az órára.
-Ó a francba. Elaludtam. Ilyen nincs. Hogy lehetek ilyen hülye? -szidtam magam. Amikor öltöztem, megszólalt a telefonom, de pár másodperc múlva el is hallgatott. Vagyis valaki csak megcsörgetett. Amikor megnéztem ki volt az, Edward nevét írta ki. Gondoltam, lehet ez azt jelenti, hogy itt van. Jaj ne. Kérlek Istenem ne legyen még itt. Amikor kinéztem az ablakon, baljós sejtelmem igaznak minősült, ugyan is, Edward ott állt -mint mindig, most is tökéletesen- a VOLVO-ja mellett, és rám várt. Kinyitottam az erkély ajtót, majd kihajoltam rajta, és egy döbbent Edward-ot találtam ott lent.
-Mindjárt kész vagyok. Bocsi egy perc. -szóltam neki, aztán már vissza is mentem a szobámba. Amikor az egész alakos tükörbe néztem, megláttam, hogy Edward min döbbenhetett le annyira. Az öltözésnek még csak a felénél tartottam. Volt rajtam nadrág, melltartó, de felső nem. A gondolatba, hogy Edward így látott, belepirultam. Úgy látszik tényleg nagyon álmos vagyok. A fehér csőnadrágomhoz gyorsan magamra kaptam egy szintén fehér Ed Hardy pólót, majd bedobáltam a táskámba a cuccaimat, amik ma kellenek a suliba, majd lerohantam a lépcsőn, a kávémat hamar egy kis termoszba öntöttem, majd azt is bele dobtam a táskába,majd gyorsan adtam enni Star-nak, aztán az ajtóhoz rohantam, ott felkaptam a fehér converse-met, majd egy fekete bőrkabátot, és már rohantam is ki. Szerencsére anyu és apu már elmentek dolgozni. Amikor kiértem, bezártam az ajtót, majd a kulcsot is a táskámba raktam. De még ez a sietés sem ébresztett fel. Még mindig olyan vagyok, mint akin most ment át egy fűnyíró, majd egy mosógépben töltött egy egy-két órát. Amikor oda értem a kocsihoz, Edward-tól kaptam egy jó reggelt-csókot, majd kinyitotta nekem az utasülés felőli ajtót.
-Csajszi! Így is jól nézel ki, de az előbbi összeállítás se volt semmi.- Szólalt meg egy hang hátulról. Majd két nevetést hallottam. Amikor hátra néztem, Emmett-et és Jasper-t pillantottam meg. Ilyen nincs.
-Kösz. -mondtam fáradtan, majd amikor Edward is beült, majd indított, kivetten a táskámból a káémat, és egy nagyot kortyoltam bele.
-Ja, amúgy bocsi, hogy várnotok kellett, csak elaludtam.
-Semmi baj húgi. A látvánnyal kárpótoltál minket. Amúgy, mitől vagy ilyen fáradt? - Emmett. Hát persze. Most egy hétig, ha nem tovább hallgathatom a beszólásait. De erre inkább nem mondtam semmit. Szerencsémre pont megérkeztünk a sulihoz, így Emmett-nek nem volt ideje tovább kérdezősködni. Amint megállt a kocsi, Edward rögtön kinyitotta nekem az ajtót, és kisegített a kocsiból. Mellettünk egy bmw m3-as parkolt, Amiből Rose, és Alice szálltak ki. Amikor odaértek hozzánk, beszélgettünk egy darabig, meg a délutáni vásárlást tervezgettük, majd becsöngettek, így mentünk az óráinkra. Az első órám irodalom volt. Ami közös volt Edward-dal, így kézen fogva mentünk az irodalom-terem felé. Ezen a rövid kis úton, amíg eljutottunk odáig, rengetegen megbámultak. Legtöbben irigykedve néztek rám. Leginkább lányok. Szomorúan, és haraggal nézték összekulcsolódó kezeinket.
Hú, hogy mi lesz még itt a nap végére?
Hát, ennyi lenne. Sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni, de csak éjszaka tudom, megírni, mert nappal nincs időm. Ahhoz meg rá kell szánnom magam. Szóval remélem tetszett, és a kövit próbálom hamarabb hozni. Kérlek, írjátok meg véleményeteket. Én már egy-két szónak is borzasztón örülök, mert látom, hogy érdemes írni.
A fejezethez tartozó képek:
Ami el fog hangzani az elfekről ebben a fejezeteben, az teljes mértékben, az én beteg képzeletem szüleménye lesz. A fejiről ennyit.
Tudom, hogy nem illik a fejezethez ez a zene, de gondoltam megmutatom nektek, hátha nem ismeritek. Én nagyon szeretem. A zenét IDE kattintva hallgathatjátok meg.
GG és Minie 95! Köszönöm a link cseréket, és imádlak titeket! Ezt a fejezetet nektek ajánlom!
6. fejezet: Vallomások
-Bella, én sajnálom... kérlek bocsáss meg én...én - és mondta, ha nem fojtom belé a szót.
-Edward, nincs semmi gond. - mondtam, és láttam rajta, hogy nagyon zavarban van, így elhatároztam, hogy elmondom neki, hogy mit is érzek valójában. Nem tudom, hogyan kéne, de meg kell tennem. Nem csak azért, hogy ne hibáztassa magát, hanem, azért is, mert én így akarom. Így minden tisztább lesz. És ha megcsókolt, akkor csak érez irántam valamit, nem? Fogalmam sincs. De mindenféleképpen el kell neki mondanom, mit érzek.
-Edward, mondom, hogy semmi gond. Sőt...ez ...fantasztikus volt. Amúgy sem értem miért kérsz bocsánatot?- vallottam be, szemlesütve, és vártam a reakcióját. Egy ideig vártam, hogy megszólaljon, de nem mondott semmit, így felnéztem, és Edward gyönyörű, megdöbbent tekintetével találtam szembe magam.
-Bella. Én...én szeretlek téged. - vallotta be, én pedig teljesen ledöbbentem. Az egy dolog, hogy én szeretem. De ő. Miért szeret engem?
-Edward én...-kezdtem, de megakadtam, mert fogalmam sem volt, mit kéne mondanom pontosan. Edward valószínűleg félre értette hallgatásom, mert magyarázkodni kezdett.
-Sajnálom. Persze megértem, hogy ez nagyon meglepett, és furcsa, de el kellett mondanom. De ha akarod, akkor mehet minden úgy, ahogyan eddig.
-Nem Edward, félre érted. Én örülök, hogy elmondtad nekem, hogy mit érzel, mert így tudom, hogy bízol bennem, és így már könnyebben elmondom neked, hogy én is így érzek irántad. - mondtam végül szégyenlősen, és éreztem, hogy elönti arcomat a pír.
-Olyan gyönyörű vagy. -simított végig arcomon. - Gondolom nem érted, miért rohantam el. - erre megráztam a fejem.
-Tudod, a véred...borzasztóan csábít. És én félek, hogy bánthatlak. Úgyhogy nem szabad messzire mennünk. Csak hirtelen jött az a csók. Ennyi az egész. Nem volt időm felkészülni, mert a testem hamarabb cselekedett, mint az agyam gondolkodott. De attól még... -itt függve hagyta a mondatot, majd közelebb hajolt és újra megcsókolt. Amikor ajkaink elváltak, Edward mosolygós arcával találkoztam.
-Edward lehet egy kérdésem? - kérdeztem, mikor kéz a kézben sétáltunk tovább. Bólintott.
-Miért szeretsz engem?
-Mert megértesz engem. Ha szomorú vagyok felvidítasz. Mert jó a humorod. Mert gyönyörű vagy. És mert olyan agyafúrt vagy, hogy Emmett, mindig kétszer meggondolja, hogy beszóljon-e neked. De aztán mindig úgy dönt hogy beszól, mert nem bírja megállni. - ezen mosolyognom kellett.
-Edward, ugye figyelembe vetted, hogy én nem élek örökké?
-Igen. De mire akarsz ezzel kilyukadni?
-Csak arra, hogy nem tudom mit szeretnél. Hogy esetleg nem tervezted túl hosszúra ezt a kapcsolatot, vagy... ha esetleg mégis, akkor át változtatsz, vagy hogy akarod?
-Nem foglak átváltoztatni.- mondta ki határozottan, és ezzel úgy éreztem, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből.
-Szóval nem tervezted túl hosszúra a dolgot ugye? -kérdeztem csalódottan. - Akkor minek kellett ez az egész? Akkor minek mondtad, hogy szeretsz?
-Bella! Hagy magyarázzam el kérlek. - fogta két keze közé az arcom. -Én (hogy a te szavaiddal éljek) hosszúra terveztem ezt. De csak is addig, ameddig élsz. Vagyis nem foglak átváltoztatni. Hanem így leszünk együtt, ameddig ez lehetséges. Amúgy meg... hogy változtathatnálak át téged? Hiszen te egy elf vagy, és csak az embereket lehet vámpírrá változtatni. - na igen plusz titok, amit még nem mondtam el neki, és itt az ideje.
-Na igen. Van valami, amit még nem mondtam el neked. Tudod, ha engem megölnek, akkor már nem leszek többé elf, hanem emberré változom. Onnantól olyan leszek, mintha mindig is ember lettem volna. Vagyis vámpírrá tudok változni. Csak előbb emberré kell változnom. - mondtam neki, mire egy döbbent arcot kaptam "jutalmul".
-Te...te azt akarod, hogy öljelek meg, majd ha emberré változtál, akkor változtassalak át vámpírrá? - kérdezte csodálkozva. - Szerinted én meg tudnálak téged ölni? Szerinted hagynám, hogy ennyiszer szenvedj?
-Edward! Nem azt mondtam, hogy ölj meg, csak azt, hogy változtass át. Amúgy megtudnál ölni, ha akarnál. Csak szerintem oly' annyira nem akarod megtenni, hogy szerintem nem is lennél rá képes.
-Szerintem ezt a beszélgetést ne most folytassuk.
Ezzel be is fejeztük a beszélgetést, és kéz a kézben indultunk a Cullen-házhoz. Az utat csendben tettük meg. De ez a csend nem volt kínos. Mind ketten a saját gondolatainknak szenteltük figyelmünket. Annyira, hogy már csak azt vettem észre, hogy a házunk előtt állunk.
-Hát akkor, holnap találkozunk a suliban.-mondtam, majd el indultam volna be a házba, ha egy kar nem ránt vissza magához egy határozott mozdulattal. Amikor szembe fordultam a kar tulajdonosával, egy gyötrődő Edwardot találtam magammal szemben, majd egy búcsúcsók után, elment, megígérve, hogy holnap reggel értem jön, és együtt megyünk suliba.
Amikor bementem, anyu kérdő tekintete nézett rám.
-Ki volt ez kicsim? -kérdezte. Na igen. Gondolhattam volna, hogy nem úszom meg.
-Csak egy barátom. - mondtam, és már indultam is volna a szobámba, aludni, mert már nagyon fáradt voltam.
Csak hogy anyu szokásához híven megint nagyon kíváncsi volt.
-Bella! Ne akard nekem bemesélni, hogy csak egy barátod. Láttam hogy megcsókolt. - a fenébe. Ezt hogy magyarázom ki? Nem szabad megtudniuk, hogy egy vámpírral vagyok együtt.
-Oké. Egy nagyon jó barátom. Ja és holnap későn jövök, mert egy pár lánnyal elmegyünk vásárolni. -mondtam, majd esélyt sem adva anyunak az újabb kérdésekre felrohantam a szobámba.
Amikor a szobámba értem levetettem magam az ágyra, és gondolkodni kezdtem a mai napon. Amikor kellőképpen kigondolkodtam magam, elmentem zuhanyozni. Gyorsan végezni a akartam az esti teendőkkel, de amikor megéreztem bőrömön a meleg vizet, ellazultak izmaim, és már csak azt vettem észre, hogy vagy háromnegyed órája, folyatom magamra a vizet. Amikor minden esti teendővel végeztem, mentem aludni.
Reggel fáradtan ébredtem. Egész éjszaka rémálmok gyötörtek. Első dolgom volt, ránézni az órára.
-Ó a francba. Elaludtam. Ilyen nincs. Hogy lehetek ilyen hülye? -szidtam magam. Amikor öltöztem, megszólalt a telefonom, de pár másodperc múlva el is hallgatott. Vagyis valaki csak megcsörgetett. Amikor megnéztem ki volt az, Edward nevét írta ki. Gondoltam, lehet ez azt jelenti, hogy itt van. Jaj ne. Kérlek Istenem ne legyen még itt. Amikor kinéztem az ablakon, baljós sejtelmem igaznak minősült, ugyan is, Edward ott állt -mint mindig, most is tökéletesen- a VOLVO-ja mellett, és rám várt. Kinyitottam az erkély ajtót, majd kihajoltam rajta, és egy döbbent Edward-ot találtam ott lent.
-Mindjárt kész vagyok. Bocsi egy perc. -szóltam neki, aztán már vissza is mentem a szobámba. Amikor az egész alakos tükörbe néztem, megláttam, hogy Edward min döbbenhetett le annyira. Az öltözésnek még csak a felénél tartottam. Volt rajtam nadrág, melltartó, de felső nem. A gondolatba, hogy Edward így látott, belepirultam. Úgy látszik tényleg nagyon álmos vagyok. A fehér csőnadrágomhoz gyorsan magamra kaptam egy szintén fehér Ed Hardy pólót, majd bedobáltam a táskámba a cuccaimat, amik ma kellenek a suliba, majd lerohantam a lépcsőn, a kávémat hamar egy kis termoszba öntöttem, majd azt is bele dobtam a táskába,majd gyorsan adtam enni Star-nak, aztán az ajtóhoz rohantam, ott felkaptam a fehér converse-met, majd egy fekete bőrkabátot, és már rohantam is ki. Szerencsére anyu és apu már elmentek dolgozni. Amikor kiértem, bezártam az ajtót, majd a kulcsot is a táskámba raktam. De még ez a sietés sem ébresztett fel. Még mindig olyan vagyok, mint akin most ment át egy fűnyíró, majd egy mosógépben töltött egy egy-két órát. Amikor oda értem a kocsihoz, Edward-tól kaptam egy jó reggelt-csókot, majd kinyitotta nekem az utasülés felőli ajtót.
-Csajszi! Így is jól nézel ki, de az előbbi összeállítás se volt semmi.- Szólalt meg egy hang hátulról. Majd két nevetést hallottam. Amikor hátra néztem, Emmett-et és Jasper-t pillantottam meg. Ilyen nincs.
-Kösz. -mondtam fáradtan, majd amikor Edward is beült, majd indított, kivetten a táskámból a káémat, és egy nagyot kortyoltam bele.
-Ja, amúgy bocsi, hogy várnotok kellett, csak elaludtam.
-Semmi baj húgi. A látvánnyal kárpótoltál minket. Amúgy, mitől vagy ilyen fáradt? - Emmett. Hát persze. Most egy hétig, ha nem tovább hallgathatom a beszólásait. De erre inkább nem mondtam semmit. Szerencsémre pont megérkeztünk a sulihoz, így Emmett-nek nem volt ideje tovább kérdezősködni. Amint megállt a kocsi, Edward rögtön kinyitotta nekem az ajtót, és kisegített a kocsiból. Mellettünk egy bmw m3-as parkolt, Amiből Rose, és Alice szálltak ki. Amikor odaértek hozzánk, beszélgettünk egy darabig, meg a délutáni vásárlást tervezgettük, majd becsöngettek, így mentünk az óráinkra. Az első órám irodalom volt. Ami közös volt Edward-dal, így kézen fogva mentünk az irodalom-terem felé. Ezen a rövid kis úton, amíg eljutottunk odáig, rengetegen megbámultak. Legtöbben irigykedve néztek rám. Leginkább lányok. Szomorúan, és haraggal nézték összekulcsolódó kezeinket.
Hú, hogy mi lesz még itt a nap végére?
Hát, ennyi lenne. Sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni, de csak éjszaka tudom, megírni, mert nappal nincs időm. Ahhoz meg rá kell szánnom magam. Szóval remélem tetszett, és a kövit próbálom hamarabb hozni. Kérlek, írjátok meg véleményeteket. Én már egy-két szónak is borzasztón örülök, mert látom, hogy érdemes írni.
A fejezethez tartozó képek:
 |
| Bella táskája |
 |
| Bella kabátja |
 | |
| Bella nadrágja |
 |
| Bella cipője |
 |
| Bella kutyusa: STAR |
2011. július 13., szerda
Sun Light 5 . fejezet
5. fejezet: Az első vércsepp
-Mire gondoltál? - kérdezte fellelkesülve.
-Nem tudom. Gyere menjünk. Út közben kitaláljuk. - mondtam, miközben már a szobából ráncigáltam ki.
Már az ajtón léptünk volna ki, amikor Emmett, elállta az útunkat.
-Mit szeretnél Emmett? Sietünk szóval lennél szíves?... -itt egy kézmozdulattal jeleztem neki, hogy azt szeretném, ha kiállna az ajtóból.
-Hohó!!! Hová ez a nagy sietség kislány? - kérdezte egy kaján vigyorral a képén, mire csúnyán néztem, rá.
-Mi van, inkább nem itt szeretnétek, ahol mindenki hall benneteket? Teljesen megértem. Szégyenlősek vagytok... de nem baj. Majd felnőtök, és akkor mindent máshogy fogtok látni, és akkor majd megtapasztaljátok... - és folytatta volna, ha Rosalie, nem lép oda hozzá, és vágja tarkón, úgy, hogyha ember lett, volna, már ott esett volna össze holtan.
Erre egy hálás mosolyt küldtem Rosalie felé, mire csak legyintett egyet. Kicsit meglepődtem. Amikor meglátott, Úgy nézett rám, mint aki menten megöl. Kicsit ijesztő volt. Erről eszembe jutott valami. Ha nem tudták, hogy mi is az az elf, akkor azt sem tudják, hogy ősi ellenségek vagyunk.
-Mielőtt elmegyünk, meg kell osztanom veletek valamit. Tudnotok kell az igazat. -mondtam, mire mindenki meglepetten nézett rám.
-Nekem pedig kérdeznem kell valamit. - szólt most Jasper. Eddig észre sem vettem, hogy ő is itt van. Kérdőn néztem rá, várva, hogy tegye fel a kérdését.
-Honnan tudhatnánk biztosan, hogy elf vagy? -igen. ezt a kérdést már vártam. Nem várhattam, hogy be teszem ide a lábamat, és rögtön megbíznak bennem.
-Kérhetnék egy kést? - kérdeztem, mire Edward morgott egyet. Nyugtatólag végig simítottam karján, mire légzése felgyorsult, holott nincs is szüksége oxigénre.
-Miért kell neked az a kés? - kérdezte. Csak bebizonyítom, hogy igazat mondok. - mondtam, majd már Rosalie előttem is állt egy késsel a kezében. Amikor el akartam venni tőle, Edward elkapta a karomat, így megakadályozva célom elérésében.
-Edward, nyugodj meg. Nem lesz baj.
-De mi lesz, ha valamelyikünk, nem tudja tartani magát, és megtámad? -kérdezte, és láttam szemében a gyötrődést, a meggyőzni akarást, és a féltést.
-Nem lesz időtök. -mondtam, majd kivettem a kést Rosalie kezéből. Már a karom felé tartottam, amikor...
-Állj! - Esme akadályozott meg, aki éppen belépett az ajtón. -Hallottam mire készültök, és azt is, hogy Edward nem tud ebben megakadályozni. -nézett itt rám - de akkor legalább Alice had nézze meg tényleg nem lesz-e baj. -kérte aggódva. Alice bólintott, majd elrévett a semmibe. Tekintete üres volt. Valószínűleg most kutatja a jövőt, hogy meggyőződjön róla, tényleg nem lesz semmi baj. Amikor véget ért a látomás Alice teljesen le volt nyűgözve.
-Azta. Ez igen. Bella! Ezt eddig miért nem mesélted? - nézett rám kérdőn.
-Bocsi, de minket is beavatnátok? - kérdezte a medve.
-Mindjárt megtudod. - mondta Alice - Edward-nak sem mutattam meg.
-Na akkor mehet? - kérdeztem leginkább Alice-től, mire ő bólintott, így hát a kés folytatta útját a bal csuklóm felé, majd elérte célját, ezzel megvágva bőrömet. Felszisszentem a fájdalomtól. Ezzel egy időben megéreztem Edward kezét a hátamon, mely bátorítóan simogatott. Aztán, kiserkent az első vércsepp. A kést gyorsan letettem, majd a jobb kezemet a seb fölé tettem, nem érintve azt, lecsuktam a szemem, koncentrálva a képességemre, így nem telt bele 5 másodpercbe, a vágásnak nyoma sem volt.
Kinyitottam a szemem, mire 6, csodálkozó, arany-barna szempárral találkoztam.
-Most már hiszel nekem? - kérdeztem Jaspert, aki még midig a látvány hatása alatt volt, így csak bólintott egyet.
-Volt valami, amit el akartál mondani. - emlékeztetett Alice.
-Öhm...igen. Megértem, ha az után, amit most mondani fogok, másképp fogtok rám tekinteni. Ne tálán tán gyűlölni fogtok, vagy...meg akarnátok ölni.
-Hogy mondhatsz ilyet Bella? - kérdezte felháborodottan Esme.
-Ne kérdezzétek, hogy miért, de a vámpírok, és az elfek, ősi ellenségek. Tudjátok, amit még meséltünk, nos abban az van, hogy az elfek érzékenyek, egyes lényekre. Ezek közé a lények közé tartoznak a vámpírok is.
Az elfeknek ugye vannak különböző alfajaik. Mindnek más feladata van. Bennem kétféle elf génje is megtalálható, de csak az egyik feladatot kell teljesítenem. Vannak harcosok is, akik a támadóink ellen harcolnak, de csak ha muszáj. Mi soha sem kezdeményezünk támadást. - ezzel végeztem, és vártam a kritikákat.
-Miért akarnánk megölni? - kérdezte Jasper.
-Mert egy ősi ellenség vagyok.
-De tudjuk, hogy nem jelentesz veszélyt ránk nézve.
-Szóval akkor nem utáltok meg? - kérdeztem, és gondolom úgy csillogott a szemem, mint egy 5 éves kisgyereknek, aki elmegy az édességbolt mellett.
-Persze, hogy nem. - monda Alice. - És hogy bebizonyítsuk, elmegyünk vásárolni. Holnap suli után. Ahogy láttam, csak hárman megyünk. Te, Rose, és én. A fiúknak most az egyszer megkegyelmezek, Carlisle dolgozik majd, Esme pedig az árvaházban lesz. -Ami fura volt nekem az az, hogy Rosalie a mondat elejénél serényen bólogatott.
-Sokszor gyere csajszi. Úgy látszik jó hatással vagy a húgira - monda Emmett, miközben egy csontropogtató ölelésben részesített.
-Oké ezt megbeszéltük. De mi most megyünk. - mondtam, majd megint húztam magammal Edward-ot a kijárat felé.
-Na de Bella! - hallottam még Emmett hangját, de már nem foglalkoztam vele.
A garázs felé vettük az irányt. Edward kiállt a VOLVO-val, és kiszállt, hogy besegítsen az anyósülésre. De én nem ültem be, mert azon gondolkoztam, hogy meg merjem-e kérdezni, hogy vezethetem-e egyszer. De hát a barátok ilyet csak meg mernek kérdezni ilyet egymástól nem?
-Bella! Beszállnál végre? - kérdezte gyengéden.
-Öhm...vezethetem? - kérdeztem bátortalanul, mire Edward elmosolyodott azzal a csibészes, féloldalas mosollyal.
Imádtam ezt a mosolyt.
Olyankor, amiko így mosolygott, mindig tudtam, hogy tényleg boldog, hogy ez a mosoly őszinte. Meg persze nagyon jól állt neki.
-Persze. -mondta majd megkerülte az autót, engem is magával húzva, és kinyitotta nekem a vezető ülés felőli ajtót.
Amikor már egy ideje mentünk Port Angeles felé, láttam Edward-on, hogy valami nem hagyja nyugodni.
-Kérdezd csak meg. - mondtam neki
-Micsodát?
-Amin rágódsz egész úton.
-Na...hitelen te lettél a gondolatolvasó? - kérdezte mosolyogva.
-Nem, csak látszik rajtad. -közben megérkeztünk egy parkba. Leállítottam a motort, és kiszálltunk a kocsiból, majd sétálni kezdtünk.
-Hát jó. Csak hát...furán fog hangzani, de amikor megvágta magad a késsel, azt hittem ott helyben kapok agyvérzést. Mi lett volna, ha valaki nem tud uralkodni magán, és neked ront? De már csak a puszta látvány is szörnyű volt, hogy fájdalmat okozol magadnak. Nem kellett volna csak azért megcsinálnod, hogy elhitesd Jasperrel. -megálltunk, szembe fordított magával, és úgy mondta tovább a mondandóját, végig a szemembe nézve.
-Bella, én nagyon féltelek téged. - mondta akadozva. Én pedig belül ujjongtam. Érdekli, hogy mi van velem. De miért érzek így? Ennek nem kéne, hogy érdekeljen. De most már nem tagadhatom magam előtt sem: fülig bele zúgtam Edward Cullen-be.
És akkor Edward arca közeledni kezdett az enyémhez, és lassan megcsókolt. Éreztem, hogy nagyon óvatos, hiszen, ezerszer, ha nem többször erősebb nálam.
De egyszer csak hirtelen, már nem volt ott előttem. Karjaim hanyagul lógtak mellettem, már nem ölelték Őt. Ahogy körbe néztem, úgy pillantottam meg őt, egy pár méterre tőlem, majd elkezdett közeledni felém. Értetlenül néztem rá, nem tudom, mi történt. Talán most jött rá, hogy egy fajtám belivel inkább nem nem akar kapcsolatot. Kapcsolat...én is hová gondolok? Egyszer megcsókolt. Ez még nem jelent semmit. Vagyik neki nem biztos. Mert nekem ez nagyszerű volt. Aztán szólásra nyitotta száját.
-Mire gondoltál? - kérdezte fellelkesülve.
-Nem tudom. Gyere menjünk. Út közben kitaláljuk. - mondtam, miközben már a szobából ráncigáltam ki.
Már az ajtón léptünk volna ki, amikor Emmett, elállta az útunkat.
-Mit szeretnél Emmett? Sietünk szóval lennél szíves?... -itt egy kézmozdulattal jeleztem neki, hogy azt szeretném, ha kiállna az ajtóból.
-Hohó!!! Hová ez a nagy sietség kislány? - kérdezte egy kaján vigyorral a képén, mire csúnyán néztem, rá.
-Mi van, inkább nem itt szeretnétek, ahol mindenki hall benneteket? Teljesen megértem. Szégyenlősek vagytok... de nem baj. Majd felnőtök, és akkor mindent máshogy fogtok látni, és akkor majd megtapasztaljátok... - és folytatta volna, ha Rosalie, nem lép oda hozzá, és vágja tarkón, úgy, hogyha ember lett, volna, már ott esett volna össze holtan.
Erre egy hálás mosolyt küldtem Rosalie felé, mire csak legyintett egyet. Kicsit meglepődtem. Amikor meglátott, Úgy nézett rám, mint aki menten megöl. Kicsit ijesztő volt. Erről eszembe jutott valami. Ha nem tudták, hogy mi is az az elf, akkor azt sem tudják, hogy ősi ellenségek vagyunk.
-Mielőtt elmegyünk, meg kell osztanom veletek valamit. Tudnotok kell az igazat. -mondtam, mire mindenki meglepetten nézett rám.
-Nekem pedig kérdeznem kell valamit. - szólt most Jasper. Eddig észre sem vettem, hogy ő is itt van. Kérdőn néztem rá, várva, hogy tegye fel a kérdését.
-Honnan tudhatnánk biztosan, hogy elf vagy? -igen. ezt a kérdést már vártam. Nem várhattam, hogy be teszem ide a lábamat, és rögtön megbíznak bennem.
-Kérhetnék egy kést? - kérdeztem, mire Edward morgott egyet. Nyugtatólag végig simítottam karján, mire légzése felgyorsult, holott nincs is szüksége oxigénre.
-Miért kell neked az a kés? - kérdezte. Csak bebizonyítom, hogy igazat mondok. - mondtam, majd már Rosalie előttem is állt egy késsel a kezében. Amikor el akartam venni tőle, Edward elkapta a karomat, így megakadályozva célom elérésében.
-Edward, nyugodj meg. Nem lesz baj.
-De mi lesz, ha valamelyikünk, nem tudja tartani magát, és megtámad? -kérdezte, és láttam szemében a gyötrődést, a meggyőzni akarást, és a féltést.
-Nem lesz időtök. -mondtam, majd kivettem a kést Rosalie kezéből. Már a karom felé tartottam, amikor...
-Állj! - Esme akadályozott meg, aki éppen belépett az ajtón. -Hallottam mire készültök, és azt is, hogy Edward nem tud ebben megakadályozni. -nézett itt rám - de akkor legalább Alice had nézze meg tényleg nem lesz-e baj. -kérte aggódva. Alice bólintott, majd elrévett a semmibe. Tekintete üres volt. Valószínűleg most kutatja a jövőt, hogy meggyőződjön róla, tényleg nem lesz semmi baj. Amikor véget ért a látomás Alice teljesen le volt nyűgözve.
-Azta. Ez igen. Bella! Ezt eddig miért nem mesélted? - nézett rám kérdőn.
-Bocsi, de minket is beavatnátok? - kérdezte a medve.
-Mindjárt megtudod. - mondta Alice - Edward-nak sem mutattam meg.
-Na akkor mehet? - kérdeztem leginkább Alice-től, mire ő bólintott, így hát a kés folytatta útját a bal csuklóm felé, majd elérte célját, ezzel megvágva bőrömet. Felszisszentem a fájdalomtól. Ezzel egy időben megéreztem Edward kezét a hátamon, mely bátorítóan simogatott. Aztán, kiserkent az első vércsepp. A kést gyorsan letettem, majd a jobb kezemet a seb fölé tettem, nem érintve azt, lecsuktam a szemem, koncentrálva a képességemre, így nem telt bele 5 másodpercbe, a vágásnak nyoma sem volt.
Kinyitottam a szemem, mire 6, csodálkozó, arany-barna szempárral találkoztam.
-Most már hiszel nekem? - kérdeztem Jaspert, aki még midig a látvány hatása alatt volt, így csak bólintott egyet.
-Volt valami, amit el akartál mondani. - emlékeztetett Alice.
-Öhm...igen. Megértem, ha az után, amit most mondani fogok, másképp fogtok rám tekinteni. Ne tálán tán gyűlölni fogtok, vagy...meg akarnátok ölni.
-Hogy mondhatsz ilyet Bella? - kérdezte felháborodottan Esme.
-Ne kérdezzétek, hogy miért, de a vámpírok, és az elfek, ősi ellenségek. Tudjátok, amit még meséltünk, nos abban az van, hogy az elfek érzékenyek, egyes lényekre. Ezek közé a lények közé tartoznak a vámpírok is.
Az elfeknek ugye vannak különböző alfajaik. Mindnek más feladata van. Bennem kétféle elf génje is megtalálható, de csak az egyik feladatot kell teljesítenem. Vannak harcosok is, akik a támadóink ellen harcolnak, de csak ha muszáj. Mi soha sem kezdeményezünk támadást. - ezzel végeztem, és vártam a kritikákat.
-Miért akarnánk megölni? - kérdezte Jasper.
-Mert egy ősi ellenség vagyok.
-De tudjuk, hogy nem jelentesz veszélyt ránk nézve.
-Szóval akkor nem utáltok meg? - kérdeztem, és gondolom úgy csillogott a szemem, mint egy 5 éves kisgyereknek, aki elmegy az édességbolt mellett.
-Persze, hogy nem. - monda Alice. - És hogy bebizonyítsuk, elmegyünk vásárolni. Holnap suli után. Ahogy láttam, csak hárman megyünk. Te, Rose, és én. A fiúknak most az egyszer megkegyelmezek, Carlisle dolgozik majd, Esme pedig az árvaházban lesz. -Ami fura volt nekem az az, hogy Rosalie a mondat elejénél serényen bólogatott.
-Sokszor gyere csajszi. Úgy látszik jó hatással vagy a húgira - monda Emmett, miközben egy csontropogtató ölelésben részesített.
-Oké ezt megbeszéltük. De mi most megyünk. - mondtam, majd megint húztam magammal Edward-ot a kijárat felé.
-Na de Bella! - hallottam még Emmett hangját, de már nem foglalkoztam vele.
A garázs felé vettük az irányt. Edward kiállt a VOLVO-val, és kiszállt, hogy besegítsen az anyósülésre. De én nem ültem be, mert azon gondolkoztam, hogy meg merjem-e kérdezni, hogy vezethetem-e egyszer. De hát a barátok ilyet csak meg mernek kérdezni ilyet egymástól nem?
-Bella! Beszállnál végre? - kérdezte gyengéden.
-Öhm...vezethetem? - kérdeztem bátortalanul, mire Edward elmosolyodott azzal a csibészes, féloldalas mosollyal.
Imádtam ezt a mosolyt.
Olyankor, amiko így mosolygott, mindig tudtam, hogy tényleg boldog, hogy ez a mosoly őszinte. Meg persze nagyon jól állt neki.
-Persze. -mondta majd megkerülte az autót, engem is magával húzva, és kinyitotta nekem a vezető ülés felőli ajtót.
Amikor már egy ideje mentünk Port Angeles felé, láttam Edward-on, hogy valami nem hagyja nyugodni.
-Kérdezd csak meg. - mondtam neki
-Micsodát?
-Amin rágódsz egész úton.
-Na...hitelen te lettél a gondolatolvasó? - kérdezte mosolyogva.
-Nem, csak látszik rajtad. -közben megérkeztünk egy parkba. Leállítottam a motort, és kiszálltunk a kocsiból, majd sétálni kezdtünk.
-Hát jó. Csak hát...furán fog hangzani, de amikor megvágta magad a késsel, azt hittem ott helyben kapok agyvérzést. Mi lett volna, ha valaki nem tud uralkodni magán, és neked ront? De már csak a puszta látvány is szörnyű volt, hogy fájdalmat okozol magadnak. Nem kellett volna csak azért megcsinálnod, hogy elhitesd Jasperrel. -megálltunk, szembe fordított magával, és úgy mondta tovább a mondandóját, végig a szemembe nézve.
-Bella, én nagyon féltelek téged. - mondta akadozva. Én pedig belül ujjongtam. Érdekli, hogy mi van velem. De miért érzek így? Ennek nem kéne, hogy érdekeljen. De most már nem tagadhatom magam előtt sem: fülig bele zúgtam Edward Cullen-be.
És akkor Edward arca közeledni kezdett az enyémhez, és lassan megcsókolt. Éreztem, hogy nagyon óvatos, hiszen, ezerszer, ha nem többször erősebb nálam.
De egyszer csak hirtelen, már nem volt ott előttem. Karjaim hanyagul lógtak mellettem, már nem ölelték Őt. Ahogy körbe néztem, úgy pillantottam meg őt, egy pár méterre tőlem, majd elkezdett közeledni felém. Értetlenül néztem rá, nem tudom, mi történt. Talán most jött rá, hogy egy fajtám belivel inkább nem nem akar kapcsolatot. Kapcsolat...én is hová gondolok? Egyszer megcsókolt. Ez még nem jelent semmit. Vagyik neki nem biztos. Mert nekem ez nagyszerű volt. Aztán szólásra nyitotta száját.
2011. július 3., vasárnap
Sun Light 4 . fejezet
4.fejezet: Család
Kíváncsian vártam, hogy mit akar mondani, már mindent számításba vettem. Hogy azt fogja mondani, hogy megöl, mert én egy ellenséges fajból származom, vagy azt, hogy nem lehetünk többé barátok, mert nem akar véletlenül sem egy elf közelében lenni, de megölni nem akar, mert nem akarja bemocskolni a családját...és még ehhez hasonló dolgok jöttek számításba, de aztán egészen más dolgot mondott:
-Én...csak azt szerettem volna kérdezni, hogy mivel táplálkozol?
(Edward)
-Én...csak azt szerettem volna kérdezni, hogy mivel táplálkozol?
Ügyes vagy Edward! Mondhatom nagyon jól kivágtad magad. Hát ilyen nincs. Hogy lehetek ekkora hülye? Szidtam magam. Láttam Bellán, hogy nem erre számított. De most már mindegy.
-Öhm...fénnyel.De csak havonta egyszer. Teliholdkor. Mert akkor a legerősebb a hold fénye.
-Azt mondtad, hogy a Light elfeknek vannak különböző képességeik.Hogy a gyógyítástól a pusztulásig terjed az erejük. Neked mi a képességed? - kérdeztem. Erre őszintén kíváncsi voltam. Csak úgy mint mindenre ami Vele kapcsolatos.
-Gyógyítani tudok. De hallottam, hogy a vámpíroknak is vannak képességeik.
-Nem mindegyiknek. Csak kb. 25%-ának. Nekem például van. A gondolatolvasás. - Erre ijedten nézett rám. - Nyugi. Valamiért a te gondolataidat nem hallom. Nem tudom, hogy ez amiatt van-e, mert elf vagy, vagy miért... mert az apád gondolatait hallom, csak halkabban mint az emberekét. De tudod mit? Van egy ötletem. Mennyünk át hozzánk. Ott lesz Esme, és Carlisle, is. Elmondunk nekik mindent, és Calrlisle, lehet, hogy tud nekünk még érdekes dolgokat mondani. - erre bólintott, és elindultunk felénk. Amikor oda értünk, mindenki a nappaliban volt. Jasper egy történelem filmet nézett, Rosalie egy divat magazint lapozgatott Alice-val, Emmett pedig kártyavárat épített.
-Sziasztok! - ugrott elénk rögtön Alice, és megölelte Bellát. -Hogy-hogy itt vagy Bella? Nekem azt mondtad, hogy délután a könyvtárba kell menned.
-Igen tényleg azt mondtam, de aztán közbe jött valami fontosabb. - mondta Bella.
-Ugyan Alice, mintha nem láttad volna előre. - szálltam be én is, mire mindenki hatalmas szemekkel nézett rám. Mindenkinek bele olvastam a gondolataiba:
Rosalie: - Edward, te hülye!!! Elmondtad neki? Hogy tehetted ezt? Ez nem egyedül a te titkod, hanem mindannyiunké. Ezzel most mindenkit veszélybe sodortál. Én még nem akarok költözni, de úgy tűnik muszáj lesz. Gratulálok Edward.
Jasper: - Edward! Te elmondtad neki? Egy embernek? Nem értem. Most el kell költöznünk? Szerintem ez nem helyes.
Emmett: - Na mi van Edy? Csaknem sikerült felszedni Belluskát? Be vallottad neki, hogy miféle szörnyeteg vagy, és ő ezzel együtt elfogadott? Az nem semmi...
Alice: Jaj Edward elmondtad Bellának, hogy mi is vagy valójában...jaj de örülök. És együtt vagytok...nagyon örülök nektek.
-Mindannyian tévedtek. Nem mondtam el Bellának. Magától tudta. - mondtam, mire mindenkinek mégjobban elkerekedett a szeme
-Mi? De honnan? - kérdezte Jasper. Bella nagyot sóhajtott.
-Hát tudjátok... Én sem vagyok ember.
(Bella)
-Hát tudjátok...Én sem vagyok ember. - mondtam, majd a fülem mögé tettem a hajam, ezzel megmutatva, kissé hegyes hallószerveimet. - Egy embernek nem igazán tűnik fel a füleim mássága.
-Te akkor kobold vagy? - kérdezte Emmett. Látszott rajta, hogy semmit sem ért.
-Öhm... nem egészen. Én egy Elf vagyok. - De semónki sem tudta, mi is az az elf, így elmondtam a többieknek is azt, amit a réten Edward-dal is olvastunk. Mindent elmondtam amit Edward-nak is. Rosalie nem nézett rám olyan gyűlölettel, mint amikor be tettem a lábam ide, de így is éreztem, hogy nem épp leszünk puszi pajtások. Edward körül vezetett a házban, a végére hagyva a saját szobáját.
-Azt mondtad, itthon lesznek a szüleid. - jegyeztem meg mellékesen, miközben a könyveit nézegettem.
-Igen. Nemsokára hazaérnek. Carlisle-nek tovább kellett maradnia a kórházban, Esme meg elment az árvaházba. Tudod Esme mindig is szeretett volna egy saját gyermeket.
-Elmeséled a történetedet? - kérdeztem reménykedve. Tudtam, hogy egy ember hogyan válhat vámpírrá, de azt nem tudtam, hogy Edward miért lett az.
-Én 1901-ben születtem Chichago-ban. Az apám katona volt, így sose volt otthon velünk. Így többnyire édesanyámmal éltem. Mindig is az volt az álmom, hogy egy napon, majd én is a seregben szolgálhatok. De 1918-ban a spanyolnátha uralkodott mindenen. A legtöbb embert elvitte. Köztük a szüleimet is. Én is meghaltam volna, ha Carlisle nem abban a kórházban orvos, ahol engem is kezeltek. Ő mentett meg, azzal, hogy átváltoztatott. Azóta a nyakán vagyok. Vagyis egy kis kihagyással.-mesélte távolba révedő szemekkel, mintha újra átélné a történteket.
- Ezt nem értem. Mármint...milyen kihagyással? - erre fájdalmas grimaszba torzult arca. - Ha nem akarsz ne válaszolj. Nem akartam tapintatlan lenni. - mondtam szomorúan.
- Tudod, ez most már mindig is egy fájó pont marad az életemben. Nem tudom soha meg nem történtté tenni, mert sajnos megtörtént. Igaz Esme és Carlisle elnézték nekem, és úgy visszafogadtak, és fiúkként szerettek, mintha mi sem történt volna. De sajnos történt. És ez örökké a részem marad. Én...volt egy "lázadó" korszakom. Amikor megtagadtam magamtól azt az életmódot, amit Carlisle választott, és tanított nekem is. 10 évre elhagytam a családom, és úgy éltem, mint az átlag vámpírok. Emberek vérén éltem. Igaz gondolat olvasó képességem révén, mindig belehallgattam a kiszemelt áldozat gondolataiba, és csak olyanokat öltem meg aki bűnös volt. Drogdíler, prostituált, vagy csak börtönbe való szemét. De ez akkor sem mentség. Félre ne értsd: nem azért mondom ezt el neked, hogy kevésbé tűnjek szörnyetegnek. Ezzel a 10 évemmel örökké elkárhoztattam magam. És ez már nem fog megváltozni.
-Edward ne emészd magad. Te nem tettél rosszat. Csak rossz embereket öltél. És nem kárhoztattad el magad. A lelked még mindig ugyan olyan, mint az előtt a 10 év előtt. - mondtam neki, és átöleltem.
-Bella. Nagyon kedves tőled, hogy így gondolod, de nekem már több mint 90 éve nincs lelkem. - tudtam, hogy ezzel az átváltozásra céloz. Arra, hogy a vámpíroknak nincsen lelkük.
-Edward. Tudod, minek hívják azt, amit most csinálsz, vagyis, hogy mid van neked?
-Igen tudom. Hatalmas mázlim van, amiért nem rohansz el sikítva még így sem.
-Nem erre gondoltam. Bűntudatod van, mert megölted azokat az embereket. A bűntudat más néven lelkifurdalás. A hangsúly a lelki-n van. Hogy lehetne valakinek lelkifurdalása lélek nélkül? Az olyan lenne, mint a csokitorta csoki nélkül.
-Köszönöm.
-Mit? - néztem rá bambán, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit köszönget.
- Hogy felvidítasz. Hogy mellettem vagy így is, hogy tudod milyen szörnyűségeket követtem el létezésem során. És hogy így sem ítélsz el, holott megérdemelném. - mondta, miközben megölelt.Ez az ölelés hosszúra sikerült, de nagyon jó esett. Hirtelen eszembe jutott valami, amivel talán elterelhetném a figyelmét. Elengedtem, és a szemébe néztem, melyben még mindig ott láttam a bűntudatot.
-Tudod mit? Csináljunk valami nagyon is emberi dolgot. Menjünk el valahová hátunk mögött hagyva a természetfelettit. - mondtam, mire elmosolyodott.
-Mire gondoltál? - kérdezte fellelkesülve.
-Nem tudom. Gyere menjünk. Út közben kitaláljuk. - mondtam, miközben már a szobából ráncigáltam ki.
Kíváncsian vártam, hogy mit akar mondani, már mindent számításba vettem. Hogy azt fogja mondani, hogy megöl, mert én egy ellenséges fajból származom, vagy azt, hogy nem lehetünk többé barátok, mert nem akar véletlenül sem egy elf közelében lenni, de megölni nem akar, mert nem akarja bemocskolni a családját...és még ehhez hasonló dolgok jöttek számításba, de aztán egészen más dolgot mondott:
-Én...csak azt szerettem volna kérdezni, hogy mivel táplálkozol?
(Edward)
-Én...csak azt szerettem volna kérdezni, hogy mivel táplálkozol?
Ügyes vagy Edward! Mondhatom nagyon jól kivágtad magad. Hát ilyen nincs. Hogy lehetek ekkora hülye? Szidtam magam. Láttam Bellán, hogy nem erre számított. De most már mindegy.
-Öhm...fénnyel.De csak havonta egyszer. Teliholdkor. Mert akkor a legerősebb a hold fénye.
-Azt mondtad, hogy a Light elfeknek vannak különböző képességeik.Hogy a gyógyítástól a pusztulásig terjed az erejük. Neked mi a képességed? - kérdeztem. Erre őszintén kíváncsi voltam. Csak úgy mint mindenre ami Vele kapcsolatos.
-Gyógyítani tudok. De hallottam, hogy a vámpíroknak is vannak képességeik.
-Nem mindegyiknek. Csak kb. 25%-ának. Nekem például van. A gondolatolvasás. - Erre ijedten nézett rám. - Nyugi. Valamiért a te gondolataidat nem hallom. Nem tudom, hogy ez amiatt van-e, mert elf vagy, vagy miért... mert az apád gondolatait hallom, csak halkabban mint az emberekét. De tudod mit? Van egy ötletem. Mennyünk át hozzánk. Ott lesz Esme, és Carlisle, is. Elmondunk nekik mindent, és Calrlisle, lehet, hogy tud nekünk még érdekes dolgokat mondani. - erre bólintott, és elindultunk felénk. Amikor oda értünk, mindenki a nappaliban volt. Jasper egy történelem filmet nézett, Rosalie egy divat magazint lapozgatott Alice-val, Emmett pedig kártyavárat épített.
-Sziasztok! - ugrott elénk rögtön Alice, és megölelte Bellát. -Hogy-hogy itt vagy Bella? Nekem azt mondtad, hogy délután a könyvtárba kell menned.
-Igen tényleg azt mondtam, de aztán közbe jött valami fontosabb. - mondta Bella.
-Ugyan Alice, mintha nem láttad volna előre. - szálltam be én is, mire mindenki hatalmas szemekkel nézett rám. Mindenkinek bele olvastam a gondolataiba:
Rosalie: - Edward, te hülye!!! Elmondtad neki? Hogy tehetted ezt? Ez nem egyedül a te titkod, hanem mindannyiunké. Ezzel most mindenkit veszélybe sodortál. Én még nem akarok költözni, de úgy tűnik muszáj lesz. Gratulálok Edward.
Jasper: - Edward! Te elmondtad neki? Egy embernek? Nem értem. Most el kell költöznünk? Szerintem ez nem helyes.
Emmett: - Na mi van Edy? Csaknem sikerült felszedni Belluskát? Be vallottad neki, hogy miféle szörnyeteg vagy, és ő ezzel együtt elfogadott? Az nem semmi...
Alice: Jaj Edward elmondtad Bellának, hogy mi is vagy valójában...jaj de örülök. És együtt vagytok...nagyon örülök nektek.
-Mindannyian tévedtek. Nem mondtam el Bellának. Magától tudta. - mondtam, mire mindenkinek mégjobban elkerekedett a szeme
-Mi? De honnan? - kérdezte Jasper. Bella nagyot sóhajtott.
-Hát tudjátok... Én sem vagyok ember.
(Bella)
-Hát tudjátok...Én sem vagyok ember. - mondtam, majd a fülem mögé tettem a hajam, ezzel megmutatva, kissé hegyes hallószerveimet. - Egy embernek nem igazán tűnik fel a füleim mássága.
-Te akkor kobold vagy? - kérdezte Emmett. Látszott rajta, hogy semmit sem ért.
-Öhm... nem egészen. Én egy Elf vagyok. - De semónki sem tudta, mi is az az elf, így elmondtam a többieknek is azt, amit a réten Edward-dal is olvastunk. Mindent elmondtam amit Edward-nak is. Rosalie nem nézett rám olyan gyűlölettel, mint amikor be tettem a lábam ide, de így is éreztem, hogy nem épp leszünk puszi pajtások. Edward körül vezetett a házban, a végére hagyva a saját szobáját.
-Azt mondtad, itthon lesznek a szüleid. - jegyeztem meg mellékesen, miközben a könyveit nézegettem.
-Igen. Nemsokára hazaérnek. Carlisle-nek tovább kellett maradnia a kórházban, Esme meg elment az árvaházba. Tudod Esme mindig is szeretett volna egy saját gyermeket.
-Elmeséled a történetedet? - kérdeztem reménykedve. Tudtam, hogy egy ember hogyan válhat vámpírrá, de azt nem tudtam, hogy Edward miért lett az.
-Én 1901-ben születtem Chichago-ban. Az apám katona volt, így sose volt otthon velünk. Így többnyire édesanyámmal éltem. Mindig is az volt az álmom, hogy egy napon, majd én is a seregben szolgálhatok. De 1918-ban a spanyolnátha uralkodott mindenen. A legtöbb embert elvitte. Köztük a szüleimet is. Én is meghaltam volna, ha Carlisle nem abban a kórházban orvos, ahol engem is kezeltek. Ő mentett meg, azzal, hogy átváltoztatott. Azóta a nyakán vagyok. Vagyis egy kis kihagyással.-mesélte távolba révedő szemekkel, mintha újra átélné a történteket.
- Ezt nem értem. Mármint...milyen kihagyással? - erre fájdalmas grimaszba torzult arca. - Ha nem akarsz ne válaszolj. Nem akartam tapintatlan lenni. - mondtam szomorúan.
- Tudod, ez most már mindig is egy fájó pont marad az életemben. Nem tudom soha meg nem történtté tenni, mert sajnos megtörtént. Igaz Esme és Carlisle elnézték nekem, és úgy visszafogadtak, és fiúkként szerettek, mintha mi sem történt volna. De sajnos történt. És ez örökké a részem marad. Én...volt egy "lázadó" korszakom. Amikor megtagadtam magamtól azt az életmódot, amit Carlisle választott, és tanított nekem is. 10 évre elhagytam a családom, és úgy éltem, mint az átlag vámpírok. Emberek vérén éltem. Igaz gondolat olvasó képességem révén, mindig belehallgattam a kiszemelt áldozat gondolataiba, és csak olyanokat öltem meg aki bűnös volt. Drogdíler, prostituált, vagy csak börtönbe való szemét. De ez akkor sem mentség. Félre ne értsd: nem azért mondom ezt el neked, hogy kevésbé tűnjek szörnyetegnek. Ezzel a 10 évemmel örökké elkárhoztattam magam. És ez már nem fog megváltozni.
-Edward ne emészd magad. Te nem tettél rosszat. Csak rossz embereket öltél. És nem kárhoztattad el magad. A lelked még mindig ugyan olyan, mint az előtt a 10 év előtt. - mondtam neki, és átöleltem.
-Bella. Nagyon kedves tőled, hogy így gondolod, de nekem már több mint 90 éve nincs lelkem. - tudtam, hogy ezzel az átváltozásra céloz. Arra, hogy a vámpíroknak nincsen lelkük.
-Edward. Tudod, minek hívják azt, amit most csinálsz, vagyis, hogy mid van neked?
-Igen tudom. Hatalmas mázlim van, amiért nem rohansz el sikítva még így sem.
-Nem erre gondoltam. Bűntudatod van, mert megölted azokat az embereket. A bűntudat más néven lelkifurdalás. A hangsúly a lelki-n van. Hogy lehetne valakinek lelkifurdalása lélek nélkül? Az olyan lenne, mint a csokitorta csoki nélkül.
-Köszönöm.
-Mit? - néztem rá bambán, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit köszönget.
- Hogy felvidítasz. Hogy mellettem vagy így is, hogy tudod milyen szörnyűségeket követtem el létezésem során. És hogy így sem ítélsz el, holott megérdemelném. - mondta, miközben megölelt.Ez az ölelés hosszúra sikerült, de nagyon jó esett. Hirtelen eszembe jutott valami, amivel talán elterelhetném a figyelmét. Elengedtem, és a szemébe néztem, melyben még mindig ott láttam a bűntudatot.
-Tudod mit? Csináljunk valami nagyon is emberi dolgot. Menjünk el valahová hátunk mögött hagyva a természetfelettit. - mondtam, mire elmosolyodott.
-Mire gondoltál? - kérdezte fellelkesülve.
-Nem tudom. Gyere menjünk. Út közben kitaláljuk. - mondtam, miközben már a szobából ráncigáltam ki.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)