Sziasztok, meghoztam a friss fejezetet.
Mivel mindegyik fejezet írásánál
ZENÉT hallgatok, úgy gondoltam linkelem nektek hátha tetszik :)
15.fejezet : Keresés
A kocsiban beszélgettünk Jane-val, majd amikor a kastélyoz értünk, és leparkoltam, kiszálltunk a kocsiból. Jane oda sietett hozzám, majd megszólalt.
-Isten hozott Volterrában!
Húha. Elég fura. Jó mondjuk, a Volturi-t tudtam, hogy itt él, de most, hogy Jane-t is itt látom, hogy neki ez a természetes, elég szokatlan. Egy hatalmas vas ajtón mentünk be a kastélyba. Hatalmas és tágas volt.
-Először elkísérlek a szobádba, addig én beszélek Aro-val, jó? Aztán te is találkozol a mesterekkel. -csak bólintottam. Jane egy ajtóhoz kísért, majd betessékelt rajta, és rám parancsolt, hogy pakoljak ki, amíg ő beszél a mesterekkel, majd jön értem, hogy én is tudjak velük találkozni.
Amikor beléptem a szobába és körül néztem, kicsit elfogott a honvágy. Vagy talán nem is a honvágy volt? Szerintem csak a Cullen család, és legfőképpen Edward hiánya hasított belém. Nagyon szép volt, de üres. Nélküle üres. Az egész szobából nem fogtam fel sokat, mert körül se néztem. Amint megláttam, két ajtót, amelyek a szobából nyíltak, máris oda mentem. Az egyik fürdőszoba volt, a másik meg egy hatalmas gardrób. Erről is Alice jutott eszembe. Ilyen nincs. El kell felejtenem őket. De nem akarom. Gyorsan kipakoltam azt az egy bőröndnyi ruhát, amit hoztam, majd a fürdőbe mentem. Amikor belenéztem a tükörbe, egy meggyötört Bella nézett vissza rám. Pár napja még csillogó szemekkel, és boldogan mosolyogva nézett vissza rám a tükörképem. De most... A szemem alatt sötét, a szemem elvesztette ragyogását, az egész lényem élettelenné vált. Nélküle nem is élek igazán. Megmostam az arcom, hogy felfrissítsem magam, majd bekapcsoltam a zenét, fülhallgatót a fülembe tettem, elfeküdtem az ágyon, és behunytam a szemem, hogy egy kicsit ki tudjak kapcsolni, amíg Jane vissza nem jön.
(Jane szemszög)
Nagyon izgatott voltam. Annyira hiányzott Bella, hogy az hihetetlen. Amikor bemehettem a trónterembe, a mesterek elé, és megemlítettem nekik, hogy egy ember van a kastélyban, rögtön felcsillant a szemük, az ínycsiklandozó vér gondolatától. Ettől elfogott a méreg. Bella nekem olyan, mintha a húgom lenne. Képes lennék szembe szállni még a mesterekkel is, hogy megvédjem.
-Aro. Biztos emlékszel, amikor pár éve elengedtél Phoenixbe. Alec-kel. Ugye csak este mehettem ki a házból, a napfény miatt, de megérte. Akkor nem meséltem neked, mert féltem mit gondolnál, de ez a félelmem most már érvényét vesztette. Nos. Ott megismerkedtünk egy lánnyal. Nagyon kedves volt, és ami a legmeglepőbb volt, az az volt, hogy mindent tudott rólunk. Kiderült, hogy ő sem ember. Egy elf.
-De Jane. Nem értem miért nem merted nekünk elmondani. Na igen neked még erről nem meséltünk. A lényeg annyi, hogy régebben békét kötöttünk az elfekkel. Így mindenki jobban járt. Na de bocsáss meg lányom. Folytasd.
-Szóval. Nagyon jó barátnők lettünk. Szinte a legjobbak. Amikor el kellett jönnünk, azt hittük, többet nem látjuk egymást. De ma délelőtt, amikor elmentünk Eleazar-ért, amikor vadászott, Bellával találtuk. Megismerkedtek. Aztán amikor megláttuk egymást idejöttünk. És csak azt akartam kérni, hogy engedd meg, hogy ide költözzön. Nem fogja elmondani senkinek a titkot. Bízom benne, ahogy eddig is bíztam.
-És biztos vagy benne, hogy jó lenne, ha itt élne? Hiszen ő egy ember Jane. Bárki bármikor rávetheti magát.
-Szerintem beszélned kellene vele.
-Jólvan. Hozd ide. -mondta, és én már mentem is Bdlláért. Aro nem mondott konkrét NEM-et, szóval most reménykedek. Amikor az ajtójához értem, kopogás nélkül rontottam be. Az ágyon feküdt, és zenét hallgatott. Ezt régen is csinálta. Azt mondta, ezzel ki akarja zárni a külvilágot, és egy szebb világot akar álmodni a zenének, és lelki nyugalomnak köszönhetően. Hát nem tudom. Kitéptem a füléből a fülhallgatót, mire ijedten felült.
-Jane! A szívbajt hoztad rám!
-Ne haragudj, de nagyon izgatott vagyok. Gyere. Aro beszélni akar veled. -mondtam, majd már a karjánál fogva rángattam magam után a trónterem felé.
(Edward szemszög)
Csak rohantam, és rohantam. Gondoltam majd a rohanásnak köszönhető adrenalin kiűzi a gondolatokat a fejemből. De nem így történt. Így megálltam, és ismét leültem. Egy idő után léptek zaját hallottam, és a tulajdonosul illatát éreztem. Emmett éa Jasper.
-Edwar órad. Kérlek gyere vissza. Esme már nagyon aggódik. -mondta Emmett. -szokatlan volt tőle ez a szomorú hang, és ez az együttérzés.
-Tudom. -csak ennyit mondtam, majd felálltam, és emberi tempóban elindultam haza felé. Egyedül voltam. Jó velem volt Jasper is, meg Emmett is, de
Nélküle egyedül voltam. Az egész utat emberi tempóban tettük meg, de a többiek nem panaszkodtak. Tudták, hogy teljesen magam alatt vagyok. Amikor haza értünk, Esme azonnal a nyakamba vetette magát.
-Soha többet ne csinálj ilyet. Nagyon aggódtam Edward. -mondta, miközben mélyen a szemembe nézett.
-Sajnálom anya. -mosolyodtam el, de ez inkább az a szomorú mosoly volt, majd felmentem a szobámba.
Lefeküdtem az ágyra, és gondolkodtam. Hogyan találhatnám meg? Aztán eszembe jutott valami.
-Alice! -kiabáltam, miközben már rohantam lefelé a lépcsőn. -Bella azt írta a levélben, hogy nagyon gyorsnak kellett lennie, hogy ne vegyük észre, amint éppen megszökik ugye? -kérdtem. Ez volt az utolsó esélyem, hogy megtaláljam.
-Igen, és igaza volt. Gyorsnak kellett lennie. És sajnos az is volt.
-Körülbelül mikor írhatta a levelet?
- Olyan 10 óra körül lehetett, amikor Carlisle haza ért tőle. Miért? -gyorsan végeztem egy kis fejszámolást. Carlisle tempójával Bella olyan fél órányira lakik tőlünk. Tehát fél 10-kor még otthon volt. Alice kb. háromnegyed 11-re odaért. És Bella azt írta, hogy nagyon messze akar menni. Tehát feltételezem elhagyta az országot, amihez repülő kell. Szóval meg kell tudnom, hogy aznap fél 10 és háromnegyed 11-között milyen repülőgépek szálltak fel. -Edward! Miért kérdezed? -kérdezte Alice türelmetlenül, neki is elmondtam, hogy gondolatban mire jutottam. -Hát, nem is tudom. Nagyon sok helyre mehetett. És ha csak két repülő indult is akkor, az akkor is két teljes ország. Két egész országot, hogyan akarsz átkutatni?
-Nem tudom Alice, de megoldom. Sikerülni fog érzem. -mondtam, majd rohantam a laptophoz, hogy értesüljek azokról a repülőkről.
(Alice szemszög)
Edward túlságosan belelovalta magát ebbe a dologba. Nem adok rá sok esélyt, hogy így megtaláljuk, de Edward-ot sem akarom még jobban elszomorítani, azzal, hogy megmondom neki a véleményemet. Olyan aranyos volt, most, hogy reménykedik, mint egy kisgyerek. Nem akarom elrontani. De ha mégsem jön össze, még jobban összefog törni. Nem tudom mit tegyek. Edward a szívével gondolkodik, ami amúgy jó dolog, de én most az eszemmel gondolkodtam, és reálisabb dolgokra jutottam. Szerintem most neki is az eszével kéne gondolkodnia. Carlisle-nak is tudnia kell Edward ötletéről. Jutott eszembe, így máris Carlisle dolgozószobája felé vettem az irányt, majd amikor elé értem bekopogtam, miután engedélyt kaptam, beléptem.
-Carlisle! Edward egy szerintem képtelen ötletet készül megvalósítani.
-Mi lenne az?
-Eszébe jutott, hogy úgy fogja megkeresni, hogy megnézi milyen repülőgépek indultak akkor, amikor ma nem voltunk Bellával, és valahogy úgy akarja megkeresni, de nem tudom jó ötlet-e ez. Nagyon reménykedik.
-Szerintem hagyjuk őt. Tegye úgy, ahogy jónak látja. Most bármi, ami egy pici reményt is jelent neki, az jó. Nem számít, hogy mennyire van értelme a dolognak. -igaza van. Ha Edward ezt akarja, akkor segíteni fogok neki. Bólintottam, majd elindultam kifelé, de Carlisle utánam szólt. -Alice! Star nincs túl jól. Szegény napokig nem kapott enni. Pár napig kezelni fogom. Addig úgy kell etetni. De majd etetem én. Te most inkább Edward-ra figyelj.
-Köszönöm apu. -mondtam, majd kiléptem a szobából, és egyenesen Edward-hoz futottam.
(Edward szemszög)
Leültem a gép elé. Egy örökké valóságnak tűnt mire bekapcsolt, pedig nem volt több 1-2 percnél. De most minden egyes perc amit Bella nélkül töltök, időpocsékolásnak tűnik. Miközben keresgéltem, Star az ölembe mászott. Megsimogattam a fejét, majd beszélni kezdtem hozzá. Közben vártam, hogy betöltődjön a keresett oldal.
-Neked is nagyon hiányzik a gazdid igaz? -közben teljesen hülyének érzetem magam, hogy egy kutyával beszélek, de nem érdekelt. Amíg én Star-ral voltam elfoglalva, betöltődött az oldal. És meg is találtam, amit kerestem. Egyszer csak Alice jelent meg mellettem.
-Mit tudok segíteni?
-Semmit. Már megtaláltam, amit kerestem. -mondtam, miközben lefirkantottam egy lapra a városok nevét, ahova az aktuális repülők mentek.
Firenze, London, Tokyo. Majd megmutattam Alice-nak a lapot.
-Szerinted hol lenne érdemes kezdeni?
-Tokyo-ba biztos nem ment. Kezdjük Angliában. -mondtam, majd azt is megnéztem, hogy mikor indul az első gép Angliába. 1 óra múlva. Nagyszerű. De sietnem kell. Felrohantam a szobámba, hogy összepakoljak néhány holmit, majd lementem a nappaliba, hogy elköszönjek a többiektől. Mindenki ott volt, kivéve Alice.
-Mindenkit egyesével megöleltem, majd mikor kérdeztem volna, hogy Alice hol van, ő is megjelent, hatalmas bőröndökkel a kezében. Kérdőn néztem rá, mire választ kaptam ki nem mondott kérdésemre.
-Nem engedlek el egyedül öcskös. Megyek veled. A legjobb barátnőmről van szó. -mondta, mire elmosolyodtam, és megöleltem.
-Várjatok 5 percet. -mondta Jasper, majd a lépcsőn rohant felfelé. Türelmetlen voltam. Nagyon. Már úton kellene lennünk. Aztán ő is megjelent egy bőrönddel.
-Mit gondoltok? Ha Alice megy, akkor én is. -mondta, majd mindenkitől elköszöntek, ők is. -Emmet csak azért jött velünk, hogy majd haza hozza a kocsit.- Majd beültünk a VOLVO-ba. Én vezettem, a többiek hátul ültek. Mint egy őrült, úgy vezettem, hogy minél hamarabb a reptéren legyünk. Amikor oda értünk, kipattantam a kocsiból, majd rohantam megvenni a jegyeket, majd becsekkoltam, és már a gépen is voltunk. Istenem. Ha bele gondolok, hogy talán már csak pár óra, és találkozok Bellával...
(Bella szemszög)
Be kell vallanom, kicsit féltem. Amikor a trónterem ajtajához értünk, kinyitották előttünk az ajtót, majd beléptünk. Egy hatalmas teremben találtam magam, a közepén három vámpír ült. Felismertem őket. Apám mesélt róluk régen. Igaz nem sokat. Csak annyit, hogy hogyan néznek ki, hogy felismerjem őket. De azon kívül, hogy ki kicsoda, nem tudtam róluk semmit. Bal oldalt Marcus ült, kifejezéstelen arccal, középen Aro, bátorítóan mosolyogva, és Caius bal oldalt, eléggé ellenségesen méregetett. Miután végeztem a teremben lévő vámpírok analizálásával, Aro felállt a székéből, és felénk vette az irányt.
-Isabella. Ugye? -kérdezte még mindig mosolyogva. Első ránézésre barátságosnak tűnt, de megtanultam, hogy bár sokat számít az első benyomás, nem szabad attól függően megítélni valakit.
-Igen. -válaszoltam szűkszavúan, de tisztelet tudóan.
-A nevem Aro Volturi. Ők pedig Marcus, és Caius Volturi. -mutatta be magukat feleslegesen. -Megengeded? -kérdezte, miközben a kezemért nyúlt. Nem értettem miért akarta, de bólintottam. Megfogta a kezem, lecsukta a szemét, én pedig vártam. Majd kinyitotta vér vörös szemét, és zavarodott tekintetét emelte rám.
-Érdekes. Nem látok semmit. -erre nem tudtam mit mondani, mert nem tudtam mit kellett volna látnia. De tudatlanságom nem sokáig tartott, mert tájékoztatott az előbb történtekről. -Biztosan tudod, hogy vannak olyan vámpírok, akik valamilyen különleges képességgel rendelkeznek. Én egy érintéssel minden gondolatodat látom, ami megfordult a fejedben. -szóval gondolatolvasó. Ha nem is úgy, mint Edward, de gondolat olvasó. Már megint Edward. Mikor fogom végre elfelejteni? Nem tudom el akarom-e egyáltalán felejteni. Inkább csak nem akarom szeretni. Mindig emlékezni akarok rá. Az együtt töltött csodás pillanatokra. De szeretni már nem akarom. De nem tudok ellene mit tenni.
-Igen tudom. Nem hatnak rám más vámpírok képességei. Vagyis amíg elf voltam találkoztam pár vámpírral, és nem mindenkinek a képessége hatott rám. -azt hittem meg fog lepődni azon, hogy elf voltam, de nem így történt.
-Voltak olyan vámpírok akiknek a képessége hatott rád?
-Igen. Azok inkább fizikai képességek voltak. Amik nem voltak rám hatással, azok meg inkább mentálisak. Pont mint a gondolat olvasás.
-Értem. Jane mesélt egy keveset rólad. Megtennéd, hogy te mesélsz még Kedvesem?
-1993-ban születtem. Amikor még kicsi voltam a szüleim elváltak. Normális életem volt. Jártam iskolába, mint az emberek. Aztán nem rég az apámhoz költöztem. De egy nap megölték őt. Elmentem otthonról, engem is megöltek. -meglepett, hogy milyen könnyen beszélek a saját halálomról- majd felkeltem, emberként. Akkor eszembe jutott, hogy hátha apám is emberré változott, de nem. Valaki megölte, majd megvárta míg átváltozik, majd ismét megölte. Később kaptam a hírt, hogy anyám is meghalt. -mondtam színtelen hangon. Nagyon hiányoznak, és nagyon szerettem őket, de elhatároztam, hogy immúnis leszek minden fajta érzelemre.
-Sajnálom gyermekem. Lehet, hogy még korai erről döntened, de tudod, sok mindent látok benned. És a mondandód alapján, nincs hova menned. Nem csatlakoznál hozzánk? -kérdezte. Ez meglepett. -Eleazar azt mondta nagyon értékes vagy. Elmondta mi lesz a képességed, ha vámpírrá válsz. Fel ajánlanék neked egy lehetőséget. Vámpírrá változtatunk, és itt élhetnél, de Volturinak leszel.
